Anyával jó volt végre élőben is beszélgetni, csacsogni, jó volt újra látni. Én nem haragszom rá...
Bántja a lelkem valami nagyon...
Nos...én nem akarok rosszban lenni a nővéreimmel.
Én szeretnék bízni sokmindenkiben. Istenem, ez sablonnak hangzik. De sajnos egy idő után már nem megy...
Nem tudok naiv lenni, mint a múltban, kisgyermekként. Néha visszamennék oda, ahol a családi házban szaladgálok apró, meztelen tappancsokon, mikor a legnagyobb problémám még az volt, hogy összegubancolódott a barbim haja, és én nem tudtam kibontani. Visszamennék azokba az időkbe, mikor még a szüleim együtt voltak, és én azt hittem, minden rendben köztük. Mikor azt hittem, a családom tökéletes az alkoholista apámmal, és az ebbe majdcsak beleőrülő anyámmal.,,Ha valaki keresi az aput, mondd, hogy beteg, és sajnos most nem tud senkit fogadni."
Titkoltuk. Titkolni kellett, és én gyerekként elhittem, ez így van rendjén.
Azt hittem, az a normális, hogy a szüleim a ház 2 különböző pontján laknak, nem alszanak egy ágyban.
Kölyökként naivan abban a hitben éltem, hogy jó minden úgy, ahogy van.
Mára sincs másképp a szituáció. Annyi változott, hogy már tisztán látok mindent.
A családom az évek során egyre jobban széthullott. Ebben a mesében én vagyok a fekete bárány, a rút kiskacsa, aki kilóg a sorból. A lány, aki ebben él, a lány, aki erősen küzd, és harcol, aki próbálja magáról lesöpörni a szitokszavakat, aki úgy tesz, mintha misem történt volna... Mintha nem bántotta volna meg senki olyanokkal, hogy ő tette tönkre a családot. Hogy miatta hullott szét...
És én csak zuhanok ilyenkor lefelé, abba a sötétségbe, ahonnan nemrégiben sikerült kimásznom...
Nincsenek megjegyzések: