Végigolvastam néhány régi bejegyzést (2013).
Az eddigi legsötétebb év az életemben.
Az eddigi legrosszabb, és egyben legcsodálatosabb évem. Sosem gondoltam volna, hogy ez a kettő ilyen mérhetetlen pontossággal tud egyesülni.
Nos, kell ehhez a bejegyzéshez egy kis előzetes, és egy apró behind the scenes.
2012. november 21.
Rátaláltam a boldogságra a Párom képében. Vagy inkább ő talált rám? Egymásra találtunk, maradjunk ennyiben.
Az ezután következő két hónap a rózsaszín köd. Ne értsetek félre, ez a mai napig megvan. Csak tényleg, az a mennyei, senki-semmi-sem-zavar-minket időszak. A felhők felett 3 méterrel. Ugyanis titokban tartottuk. Mindenki előtt.
Ugorjunk. 2013. január vége
Elmondtam apának.
Hopp, sztori a sztoriban:
Szégyellem magam, olvashattok olyan bejegyzéseket itt, amik az Édesanyám ellen...nem igazán ellen, csak sötét hangnemben íródott szövegek...szóval igen. De az ember rájön hamar, ha félreismer valakit. Ismerhetsz valakit félre úgy is, hogy rosszat feltételezel róla, és kellemesen csalódsz.
Anya - kellemes csalódás, imádom az anyukámat!
Apa - készcsődésrohadtuldühítő csalódás. Szeretem apát, mert az apán. De leginkább elvagyunk.
Oké, tudjátok követni?
Tehát, 2013. január vége
Elmondtam apának
2013 júniusig így telt: zuhanás, zuhanás, zuhanás, depresszió közeli élmények, összetörés, harc mindenkivel, összetartás, kitartás, mélypont, mélypont, mélypont, szar, szar, szar, mégtöbb szar, orvos, orvos, orvos, sürgősségi, kórház
Megállunk a kórháznál egy pillanatra.
A szüleim ugye elváltak, apával laktam ekkor.
Két napja szenvedtem otthon, borzalmasan fájt a hasam, konkrétan gyomorszájtól lefelé végig. KETTŐ nap. Orvoshoz mentem, fájdalomcsillapítót írt fel. Semmi. Már bömböltem fájdalmamban, apa nem tett semmit.
Amikor sírva hívtam fel anyát, azonnal bevittek a párjával a városi ügyeletre. Nem tudták, mi lehet ez, beutaló a kórházba. Anya hazajött velem apához, adott egy táskát, összepakoltam, nem lehetett tudni, bent kell-e maradnom. Ekkor jött a felismerés, mert apát otthon találtuk nem kicsit ittas állapotban. Oh, ezért nem reagált semmire amit mondtam (nála pár nap után lehet észre venni a dolgot, ugyanis addig a pár napig szépen és ügyesen titkolja)
Anyáék felvittek a kórházba a leggyorsabban, ahogy csak tudtak (mindeközben párom otthon aggódott, majd visszatérek)
Vérvétel: SEMMI
A doki egy negyed órás vizsgálat és beszélgetés után kiderítette, hogy nem eszek rendesen, valószínűleg ez a stressz, és a nyomás, ami rám nehezedik.
Anya ekkor döntötte el, hogy jó, innentől kezdve nálam fogsz lakni, ez nem állapot.
Ekkortájt tényleg alig ettem, volt olyan nap, hogy csak kávét ittam reggel. A pár éve elszívott néhány szál cigaretta visszakínálkozott, és rászoktam a dohányzásra. Igen, mai napig dohányzom, kövezzetek meg érte, de sajnos ez van.
Tehát, így telt a 2013 fele.
Ugyanis: mindenki ellenünk volt. A kapcsolatunk ellen, a szerelmem ellen. Tényleg mindenki. De mi elhatároztuk, hogy kitartunk. Nem adjuk fel.
Lelkileg is majdnem sikerült, aztán ez a kórházi incidens rávilágított arra, hogy testileg is.
Átköltöztem anyához (apa kb 6-7 hónap múlva tudta meg, hogy kórházban voltam.). Itt sem voltak a dolgok annyira rózsásak. Lázadtam, kimaradoztam sokáig, nem fogadtam szót, és ezzel párhuzamosan senki nem hallgatott meg, nem értett meg otthon.
A nevelőapám, anya párja döbbent rá nagyjából augusztus környékén arra, hogy ez így nem jó. Itt laksz, de nem vagy itthon. Anyáddal vagy, és mégsem. Beszélgettek, de nem halljátok egymást. Változtatni kell. (ezért nem volt velem Ő a kórházban, mert egyszerűen sohasem viselték el ezelőtt)
És milyen igaza volt! Párom szeretettel meg volt hívva hozzánk, s megismerkedtek. Hűha, ezért szenvedtem majdnem egy évig. Minden rendben volt, rájöttek, hogy a kommunikáció mekkora király találmány, megismerték, rendes srác, és happy end!
Egészen szeptemberig.
Én egy poros kisvárosban, míg Ő elköltözik Egerben. Új élet reménye (melyet teljesített, mindent hátrahagyva talpra állt, ezúton is szeretnék gratulálni neki mindenhez, mit elért), új város, tiszta lap meg minden.
Mindenben támogatom, s ez így volt akkor is. Nagy mérföldkő volt ez az életünkben, ugyanis addig minden nap találkoztunk. Aztán ő elment, és akkor két hónapig nem láttam. Novemberben gyalogolt (és stoppolt) 70 kilométeren keresztül, hogy találkozzunk. Két nap, elment a hétvége. Aztán már így telt. 5 nap szenvedés, 2 nap mennyország, aztán újra és újra és újra...
Ugrunk:
2014.
Nyár
Édesanyám már teljes mértékben megbízott mindkettőnkben, helyreállt a világ rendje és kettőnk kapcsolata. Óriási lépést tett, óriási öröm volt nekem (KÖSZÖNÖM!). Az egész nyarat Vele töltöttem, Egerben. Boldogság! Hatalmas öröm!
Csodálatos volt.
Aztán szeptember megint, ősz, tudjuk az irodalomból, döglődik minden.
Én is.
Következő évben, 2015-ben, töltöttem be a 18. életévemet. Anya beleegyezésével iskolát válthattam (egyik legjobb döntés az életemben). Nem is sejti, mennyire megtámogatta ezzel a jövőmet, és mennyire hálás vagyok neki mindenért. Nem tudja, hogy ő az, aki mellettem állt, és én mégis mennyi rosszat gondoltam róla. Ez a bejegyzés főként érte szól.
Sajnálom, hogy nem becsültelek meg, és majdnem bedőltem a Zsarnoknak. Pedig Te jó ember vagy. A legjobb a Világon. Tudom, voltak nem túl rózsás időszakaink, de ez minden ember életében így van. De belátom, vak voltam. De ma már tudom, hogy Te nekem mindig jót akartál, és tettél is, bebizonyítottad. Köszönöm!
Tehát 18. szülinap. Megváltoztatja az ember életét. Eljöttem tanulni és élni Egerben.
Ma már az egyetemen gondolkozok és az érettségire készülök, és tényleg anyának köszönhetem legfőképp.
És Neked. Köszönöm, hogy kitartottál, támogatsz, mellettem állsz jóban és rosszban. Sosem tántorodtál el, bíztál bennem, fogtad a kezem, amíg az álmaimat kergettem. Ha csalódtam, Te törölted le könnyeimet. Csodálatos volt veled ez a több, mint 4 év. És még mennyi csodálatosabbnál csodálatosabb évünk lesz! El sem hiszem.
Te, kedves olvasó, aki e bejegyzés végére értél.
Ne add fel.
Soha.
Nagyon, nagyon kemény lesz. Tudom. Megjártam a saját poklom. Tarts ki kérlek, tudom, hogy menni fog.
Tudd, hogy mindennek az alapja a kommunikáció. Mesélj, beszélgess őszintén. Tudom. Nehéz megbízni emberekben. De hidd el kérlek, megbeszélni a dolgokat a legeslegfontosabb. Kórházba kerültem több, mint fél évnyi szenvedés után, aminek a megoldása az őszinte beszéd volt.
Őszinte. Ne csak a beszéded legyen az, hanem te is. A legfontosabb a nyíltsághoz. Add magad, légy boldog, magabiztos.
Légy önmagad.
Más nem oldja meg a problémáidat.
Fel a fejjel, és jöjjön, aminek jönnie kell!
Egyszer vége lesz.
Nincsenek megjegyzések: