június 2013 - Raven

2013. június 16., vasárnap

vasárnap, június 16, 2013

Memories.

by
Memories.
Feküdtem az ágyon, vártam, hogy visszajöjjön a szobába.
Mikor már egy jó pár perce nem hallottam semmi mozgást, odapillantottam az ajtóra, merre járhat.
Az ajtófélfának támaszkodva, mosolyogva figyelt. Mosolyogtam én is Rá, aztán visszatettem a fejemet az ágyra, és lehunytam a szemem.
Hallottam a lépteit, és éreztem, hogy leül mellém az ágyra.
Végigsimította a hátamat... Az érintésétől mindig kiráz a hideg.
Ránéztem. Mosolygott, miközben simogatott, játszott néhány hajtincsemmel... És én csak figyeltem.
Lehunytam a szemem, ismét. El tudtam volna aludni.
Hallottam, hogy meggyújt egy cigarettát.
Felültem az ágyban. Ő pedig elém kuporodott, az ágy másik végébe, és én csak figyeltem.
Szeretem megjegyezni minden mozdulatát, vagy a nevetését, vagy azt, hogyan veszi a levegőt, szeretek emlékezni arra, hogyan ölel magához, emlékezni a csókjára, megjegyezni mindent...hogy aztán ha hiányzik, fel tudjam idézni olyannyira pontosan, hogy érezzem, hogy velem van...
Ezt csináltam akkor is. Figyeltem Őt. Mindig, amikor észreveszi, hogy figyelem, csak mosolyog, és megkérdi: ,,Mi az?"
Ilyenkor általában a válaszom csak egy újabb mosoly. Visszamosolyog, és érzem, hogy nem akarom, hogy elmúljon ez a pillanat.

Most pedig egy magányos szombat hajnalon sétálok az utcákon, Rá gondolva. Sötét van, egyetlen lélek sincs az úton.
Pokolian hiányzik. Vele akarok lenni, ölelni őt, Hozzá bújni.
Megállok az utca közepén, és felidézek néhány emléket. Olyan erősen próbálok rágondolni, hogy fáj a hiánya...

Nem tudok aludni. Ilyenkor kimászom az ágyamból, és sétálni indulok. 
Így teszek most is.
Könnybe lábadt szemmel gyalogolok, és azokra az Álmokra gondolok, amit mind  el szeretnénk érni. Annyira lehetetlennek tűnik.
Aztán eszembe jut a sok megvalósított álmunk is. Picit elmosolyodok, aztán tervezem a reggelemet. Szeretném látni ma. El vagyok veszve nélküle...
Hol lehet most? Mit csinál? Alszik, vagy valahol múlatja az időd? Felhívhatnám, de a telefonom lemerült. A házunk pedig amúgy is messze van innen. Mellesleg, kitudja mennyi az idő, nem is szeretném felkölteni.

Jó párszor körbejárom még a parkot, egyelőre nem akarok hazamenni.
Emlékeket, képeket idézek fel, és nem akarok arra gondolni, mennyire egyedül érzem magam most.

Hamarosan meghallom a harangot, amint négyet üt.
Hazafelé veszem az irányt, otthon visszabújok az ágyba, és szépen lassan álomba sírom magamat.



Soha nem szeretném elveszíteni.

*R

,,Az igazságot meg lehet tépázni, de megtörni nem, s az mindig úgy úszik a hazugság fölött, mint az olaj a víz fölött."
Néha nem értem saját magamat.
Képes vagyok tartani a hátamat másoknak, csakhogy nekik legyen jó, közben pedig saját magam alatt vágom a fát, és saját magamat keverem szarba. Majdnem elcseszni mindent, csakhogy mást védjek...? 
Miért csinálom? 
Miért nézem mások érdekeit az enyéim helyett?

Kellett ekkora baklövést elkövetnem, hogy rájöjjek, nem kell mindig másokat nézni -  elbaszhatok mindent akár 2-3 hónap alatt is, ha nem figyelek arra, hogy én magam mit akarok.
És ha nem figyelek az Ő érzéseire.

De megértettem. Nem akarom elbaszni. Mindent megteszek, hogy bízzon bennem - hogy megmutassam: megéri bízni.
Emlékszem még a szavaira, és arra az érzésre, mikor majdnem elveszítettem.
Keserű, és üres érzés. Síró -és gyomorgörcsök felváltva, teljesen egyedül voltam, amikor a barátaim is azzal biztatnak, hogy "örökké tartó kapcsolat nincs."

Nem. Nem! Akárki akármit mond, nem akarom elveszíteni. Nem fogom. Harcolok Érte...
Mikor kicsit eltávolodtunk egymástól akkor, olyan érzésem volt, hogy elrontottam mindent, és vissza sem csinálhatom, pokolian megijedtem. 
Éjjel 11-kor sírva szaladtam ki a házból, mindegy merre, csak ordítani, hangosan zokogni akartam valahol.
Kimentem a Padunkhoz a parkba, leültem, és akkor elkezdett rázni a sírás. Zokogtam. Jó ideig nem tudtam abbahagyni. Csak azt akartam, hogy Ő itt legyen és ölelhessem. Hogy minden úgy legyen, mint régen. Kapkodtam a levegőt, nem láttam a könnyeimtől. 
Nem akartam arra gondolni, hogy elbasztam, és vége, mert ettől féltem a legjobban.
Minden lehetséges verziót lepörgettem az agyamban, elterveztem mindet úgy, hogy mindnek az legyen a vége, hogy Ő velem van, ölelem, és csókolom, nem engedem soha többé...

Hálát adok az Istennek, és Neki, hogy így van. Ölelhetem, csókolhatom, és soha nem engedem már. Nem akarom átélni megint az érzést, mikor majdnem elveszítettem.

Viszont tudom, hogy megbocsátani meg lehet - de feledni sohasem. Ezzel tisztában vagyok. És én bizonyítani akarom Neki, hogy bízhat, hogy én bízom, és nagyon szeretem.

@templatesyard