március 2013 - Raven

2013. március 30., szombat

...oh, i scream for you - hurry, i'm fallin'...
Fontos vagy. Mert vagy. Csendes érkezés, boldog ébredés, puha ölelés, izgalmas felfedezés, szelíd érintés, lágy dallam, könnyed szárnyalás, valóra váló csoda. Vagy napfény, víz, levegő, illat, íz, szín, kávé, mézescsók, magasság, mélység, távolság, közelség.
Csitáry-Hock Tamás
Csak három aprócska dolog... 

A hiánya...
Máris hiányzik.
A mosolya. Az ölelése. A csókja. Az érintése.
Ő maga.
Hálát tudok adni azért is, ha csak egy órára láthatom.
És ezért tudom becsülni a Vele töltött időt. És ezért tudom majd értékelni a életet Mellette. Mert rengeteget szenvedünk érte. És minél nehezebb, és több csatát kell érte vívni, annál édesebb lesz majd a jutalom.
,,Csak ne hagyj el félúton, mert abba belehalok..."
Emlékszem erre a mondatára. Még régen volt... Egy szürke, hideg, esős délután. Az ágyon ültünk, szorosan ölelve egymást. És akkor megfogadtam, hogy nem. Nem fogok visszafordulni. Olyat fejtettem meg akkor, ott a hangjában, amiből tudtam, hogy megéri kitartanom Mellette. Amiből megtudtam azt is, hogy bízhatok Benne. Nem hagyom cserben sem Őt, sem saját magamat. Végigjárjuk Együtt ezt az utat. Ez lett az első számú célom. Bebizonyítani Neki, és a hitetlenkedőknek, hogy igenis van közös jövőnk. Mert le fog még az arcotokról fagyni az a mosoly egy nap...

Az idő...
Olykor pokoli lassan telik, máskor meg gyorsan szalad el.
Ölelem, és nem akarom engedni. Az idő siet. Az órára pillantok, majd Őrá. És menni kell...
Másfelől...borzalmasan lassan is tud múlni. És amit a legjobban utálok, az a várakozás. Pedig még hosszú út áll előttünk, az idő pedig nem akar fogyni...lassan-lassan vánszorog előre, én pedig beleőrülök, hogy nem tudom tekerni, mert olykor úgy érzem...ez lenne a legjobb megoldás.

A szerelme...
Talán ez az, ami megmentett engem.
Talán ez az, ami életben tart, és amiért érdemes várni a holnapot.
Az Ő törődése, kedvessége, pimaszsága, ami mosolyt csal az arcomra napról napra.
Ő az, aki bármelyik rossz napomból csodálatosat tud varázsolni.
Akiben tényleg ráleltem a másik felemre.
Ő, akivel kötözködhetek, és akit piszkálhatok, megviccelhetek.
Akivel épp úgy, mint a poénokat, a komoly dolgokat is megbeszélhetem.
Aki bármi hülyeségben benne van, mégis ésszel él.
Aki megvéd, és figyel rám, akár egy törődő testvér.
Akivel bármi vita után is lehetetlen haragot tartani, mert neki képes vagyok megbocsátani.
Aki nélkül szürkék a mindennapjaim.
Akiben feltétel nélkül megbízom, hiszek benne, és akit borzasztóan szeretek.
Akit én már nem engedek el.


*R.

2013. március 24., vasárnap

vasárnap, március 24, 2013

Halálos hajnal

by
Halálos hajnal

Nyomasztó, keserű érzés...
Mikor eljön a hajnal, az égbolt egyre csak világosodik.
- Mennem kell.
Átölel. És én nem akarom elengedni. Ahogy Ő sem engem.
Még az ágyon maradunk, a félhomályban látom a szemében a fájdalmat. Az arca még órák múlva is előttem van. A csalódás?... Szomorúság?... Igazság szerint nem tudtam megfejteni, mit is látok pontosan akkor, ott az arcán, csak azt tudom, hogy szörnyű volt, és nem szeretném még egyszer átélni...
Világosodik. Egyre gyorsabban.
- Mennem kell. - ismételem meg újra.
A könnyeimet visszafojtom. Nem akarom, hogy sírni lásson, legalább előtte erősnek mutatom magam.
Közelebb húzódom Hozzá, átkarolom, szorítom, a vállára hajtom a fejem.
Az idő rohamosan fogy, én pedig nem akarom Őt itt hagyni. Egy picit messzebb húzódom. Még mindig látom azt a megfejthetetlen, talán keserű tekintetet. Rámosolygok. Próbálom valahogy elűzni ezt a szörnyű érzést.
- Köszönöm. - Mondom elcsukló hangon. Ne. Most már ne beszélj, mert el fog kapni a sírás.
- Én köszönöm. - Hallom kellemes, de szomorú hangját.
Mosolygok. Magamra erőltetem: látni szeretném az Ő mosolyát is! Mosolyogj hát! Hadd lássam!...
Ő nem küszködik ilyennel. Nem mosolyog. Szomorú.
Egy csókot nyomok a homlokára, az arcára, majd az ajkaihoz érek. Csak szeretném még csókolni hosszú perceken keresztül.
Az idő mégis gyorsan szalad.
Nem. Én nem akarok menni! Mégsem tehetek semmit. Teljesen tehetetlen vagyok.
Ideje felkelni az ágyból.
Összeszedem azt a néhány lomot, ami az enyém, szétnézek...mindent elpakoltam.
Kinézek az ablakon...egyre világosabb az égbolt.
Megfordulok, és még mindig látom Őt ülni az ágyon, figyel engem.
Nyelek egyet. Próbálom visszatartani a könnyeimet. Odalépek hozzá, és halkan suttogom:
- Nagyon szeretlek.
Megcsókol.
- Én is pokolian szeretlek.
- Ideje mennem...tudod? - A hangom remeg.
- Tudom.
Felkel az ágyból, és az ajtóig kísér. Hosszú perceket töltünk még itt is. Csak ölelem, csókolom, magamhoz szorítom, szorít Ő is... Aztán kilépek az ajtón.
Elköszönök... Búcsúzni gyűlölök a legjobban.
Elindulok lefelé. Az egész lépcsőház csöndes, megtelik a helyiség az ablakon át beszűrődő hajnali fényekkel.
Még visszafordulok. Utoljára, hadd lássam még egyszer!
Az ajtóban áll. Integet, és mosolyog.
Mosolygok én is, mégha nehezemre is esik...
Aztán eltűnök. Kilépek a lépcsőház ajtaján, és eluralkodik rajtam a magány.
Csak haza akarok érni, és aztán ágyba feküdni... Ebben a pillanatban borzalmasan rosszul érzem magam.
A hazafelé vezető út nagyon hosszúnak tűnik.
Az időjárás meglepően kellemes. Nincs hideg, a levegő kissé ködös, a hajamra telepszik, ami ezáltal picit begöndörödik. Egészen kivilágosodott.
Megpillantom a házunkat... Elfog egy szörnyű érzés.
Belépek a kapun, majd bejutok a házba is, lerúgom a cipőmet, a kabátomat leveszem. Hideg van, úgy tűnik a falak átfagytak, de ez most cseppet sem érdekel. Bedőlök az ágyba, és nem bírom tovább, zokogni kezdek. Így alszom el végül 6 óra körül, majd 9-kor felébredek.
Kikászálódom az ágyból, és bemegyek a fürdőbe. Becsukom magam mögött az ajtót (amit nem értek, egyes-egyedül vagyok itthon), és ismét elfog a magány. Belenézek a tükörbe, és újra sírni kezdek. Ott hagytam Őt. Ő egyedül a lakásban, én is egyedül itt... Mégsem tehetek semmit.
Az egész délelőttöm a zokogással telik el. Érzem, hogy elgyengültem, mert erőt sem tudok venni magamon, legfeljebb 10 percre, ha abba tudom hagyni. Zokogok, ha tükörbe nézek, zokogok a zuhany alatt, ülve, zokogok, ha a szobába lépek, és zokogok, amikor meghallom, hogy anyám a nevemen szólít.
Összekapom magam, hidegvízzel megmosom az arcomat, amíg felér az emeletre.
Beszélgetünk. Nehezemre esik, a hangom néha-néha elcsuklik.
Aztán itt hagy ő is, magamra maradok ismét, és aztán megint sírni kezdek.
- Gyerünk. Erősebb vagy te ennél. Csak egy kicsi hullámvölgy, nem vagy te még padlón, picit összetörtél, de ideje kihúzni magad, felemelni a fejedet, egy hamis mosolyt festeni az arcodra... Gyerünk. Ne bömbölj már. Elég volt, állj a sarkadra! - De a tükörlány, akihez beszélek, még mindig vöröslő, könnyes szemekkel néz rám. - Kapd össze magad. Mert meg tudod csinálni.
Úgy egy óra elteltével, már anyámmal ülök az asztalnál, nevetgélek, és beszélgetek vele.
Érzem legbelül a keserű, szörnyű érzést, de mosolygok, mert KELL.
A hajnal gyilkos érzései még napok múltán is mardosnak. Mégis képes vagyok mosolyogni, és emelt fővel tovább indulni a harcba.
Mert bizony ezen is túlléptünk. És köszönöm, hogy segítettél.

vasárnap, március 24, 2013

Judas.

by
Judas.
,,Ami beette magát a szívembe, ott is marad."

Milyen érzés csalódni?
Pokoli rossz. Talán a legszarabb érzés, ami létezhet.
Megbízol valakiben, tényleg testvérként tekintesz fel rá, ő pedig a hátadba szúrja a kést, csakhogy őneki legyen jó.
"Ó, bennem bízhatsz! Itt leszek mindig neked!"
Köszönöm, nem. Ebből a mondatból igazság szerint régen is tanulhattam volna, de én mégis mentem a fejem után, és naivan estem orra.

Nem. Ebből azt hiszem, elég volt. Mostanra megtanultam a leckét. Kétszer gondolom meg, kiben bízok, és kinek mondok el bármit is.
Ó, persze, engem sem kell félteni. Nekem is van szennyesem elég. Nem is kéne itt osztanom az észt, mert én is tettem már meg, hogy hátba szúrtam valakit. Aki megbízott bennem, és én a szemébe hazudtam. Persze, ilyen is volt. Nem vagyok egy szent, nem tagadom. Főleg nem játszom.
Szóval, ha csalódsz, szar érzés.
Megy itt a jópofizás mindenki által, csak hogy bízzak meg benne, és utána besúgóként használják őket. De ismerem a játékot. Ne gondoljátok, hogy az a naiv kislány maradtam, aki voltam.
Nem felejtek...árultak már el elégszer.
De mit tudok tenni vele? Félreismertem a személyt, jó lecke volt, valójában, csak megköszönni tudom.
Úgyhogy köszönöm szépen, Júdás.


2013. március 20., szerda

,,Nyugodt az ég, így vihar előtt..."

,,Az ember hajlamos elfeledni,
Mennyire szerencsés,

Csak mert valami éppen fáj.
De én hálát adhatok,
Össze teszem a kéz kezem.


Épp együtt állnak a csillagok, és az ég is felhőtlen,
Azt hittem gyerek maradok, de már félig felnőttem,
Ideje élni, félni úgyis késő volna már,
Legalább melletted vagyok..."


Most béke van.
Nem tudom, miért, vagy meddig, de csend honol.
Nem is töröm emiatt a fejem, úgy döntöttem. Amíg nem kell csatázni, vagy harcolni, addig nem töröm magam és nem stresszelek emiatt. Ha eljön az ideje, majd foglalkozok vele. Addig meg félrerakom. :)
Pár beszélgetésen és vitán túl vagyok már, de egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg véget vetnék a kapcsolatnak. Nem. Amit én megmondtam, azt megmondtam. Nem voltam még sohasem ennyire elszánt, mint most. Eldöntöttem már...és ha el akarom érni, el is fogom. Pokolian kitartó vagyok. Nem adom fel. És erre idővel ők is rájönnek majd...

@templatesyard