Halálos hajnal

Nyomasztó, keserű érzés...
Mikor eljön a hajnal, az égbolt egyre csak világosodik.
- Mennem kell.
Átölel. És én nem akarom elengedni. Ahogy Ő sem engem.
Még az ágyon maradunk, a félhomályban látom a szemében a fájdalmat. Az arca még órák múlva is előttem van. A csalódás?... Szomorúság?... Igazság szerint nem tudtam megfejteni, mit is látok pontosan akkor, ott az arcán, csak azt tudom, hogy szörnyű volt, és nem szeretném még egyszer átélni...
Világosodik. Egyre gyorsabban.
- Mennem kell. - ismételem meg újra.
A könnyeimet visszafojtom. Nem akarom, hogy sírni lásson, legalább előtte erősnek mutatom magam.
Közelebb húzódom Hozzá, átkarolom, szorítom, a vállára hajtom a fejem.
Az idő rohamosan fogy, én pedig nem akarom Őt itt hagyni. Egy picit messzebb húzódom. Még mindig látom azt a megfejthetetlen, talán keserű tekintetet. Rámosolygok. Próbálom valahogy elűzni ezt a szörnyű érzést.
- Köszönöm. - Mondom elcsukló hangon. Ne. Most már ne beszélj, mert el fog kapni a sírás.
- Én köszönöm. - Hallom kellemes, de szomorú hangját.
Mosolygok. Magamra erőltetem: látni szeretném az Ő mosolyát is! Mosolyogj hát! Hadd lássam!...
Ő nem küszködik ilyennel. Nem mosolyog. Szomorú.
Egy csókot nyomok a homlokára, az arcára, majd az ajkaihoz érek. Csak szeretném még csókolni hosszú perceken keresztül.
Az idő mégis gyorsan szalad.
Nem. Én nem akarok menni! Mégsem tehetek semmit. Teljesen tehetetlen vagyok.
Ideje felkelni az ágyból.
Összeszedem azt a néhány lomot, ami az enyém, szétnézek...mindent elpakoltam.
Kinézek az ablakon...egyre világosabb az égbolt.
Megfordulok, és még mindig látom Őt ülni az ágyon, figyel engem.
Nyelek egyet. Próbálom visszatartani a könnyeimet. Odalépek hozzá, és halkan suttogom:
- Nagyon szeretlek.
Megcsókol.
- Én is pokolian szeretlek.
- Ideje mennem...tudod? - A hangom remeg.
- Tudom.
Felkel az ágyból, és az ajtóig kísér. Hosszú perceket töltünk még itt is. Csak ölelem, csókolom, magamhoz szorítom, szorít Ő is... Aztán kilépek az ajtón.
Elköszönök... Búcsúzni gyűlölök a legjobban.
Elindulok lefelé. Az egész lépcsőház csöndes, megtelik a helyiség az ablakon át beszűrődő hajnali fényekkel.
Még visszafordulok. Utoljára, hadd lássam még egyszer!
Az ajtóban áll. Integet, és mosolyog.
Mosolygok én is, mégha nehezemre is esik...
Aztán eltűnök. Kilépek a lépcsőház ajtaján, és eluralkodik rajtam a magány.
Csak haza akarok érni, és aztán ágyba feküdni... Ebben a pillanatban borzalmasan rosszul érzem magam.
A hazafelé vezető út nagyon hosszúnak tűnik.
Az időjárás meglepően kellemes. Nincs hideg, a levegő kissé ködös, a hajamra telepszik, ami ezáltal picit begöndörödik. Egészen kivilágosodott.
Megpillantom a házunkat... Elfog egy szörnyű érzés.
Belépek a kapun, majd bejutok a házba is, lerúgom a cipőmet, a kabátomat leveszem. Hideg van, úgy tűnik a falak átfagytak, de ez most cseppet sem érdekel. Bedőlök az ágyba, és nem bírom tovább, zokogni kezdek. Így alszom el végül 6 óra körül, majd 9-kor felébredek.
Kikászálódom az ágyból, és bemegyek a fürdőbe. Becsukom magam mögött az ajtót (amit nem értek, egyes-egyedül vagyok itthon), és ismét elfog a magány. Belenézek a tükörbe, és újra sírni kezdek. Ott hagytam Őt. Ő egyedül a lakásban, én is egyedül itt... Mégsem tehetek semmit.
Az egész délelőttöm a zokogással telik el. Érzem, hogy elgyengültem, mert erőt sem tudok venni magamon, legfeljebb 10 percre, ha abba tudom hagyni. Zokogok, ha tükörbe nézek, zokogok a zuhany alatt, ülve, zokogok, ha a szobába lépek, és zokogok, amikor meghallom, hogy anyám a nevemen szólít.
Összekapom magam, hidegvízzel megmosom az arcomat, amíg felér az emeletre.
Beszélgetünk. Nehezemre esik, a hangom néha-néha elcsuklik.
Aztán itt hagy ő is, magamra maradok ismét, és aztán megint sírni kezdek.
- Gyerünk. Erősebb vagy te ennél. Csak egy kicsi hullámvölgy, nem vagy te még padlón, picit összetörtél, de ideje kihúzni magad, felemelni a fejedet, egy hamis mosolyt festeni az arcodra... Gyerünk. Ne bömbölj már. Elég volt, állj a sarkadra! - De a tükörlány, akihez beszélek, még mindig vöröslő, könnyes szemekkel néz rám. - Kapd össze magad. Mert meg tudod csinálni.
Úgy egy óra elteltével, már anyámmal ülök az asztalnál, nevetgélek, és beszélgetek vele.
Érzem legbelül a keserű, szörnyű érzést, de mosolygok, mert KELL.
A hajnal gyilkos érzései még napok múltán is mardosnak. Mégis képes vagyok mosolyogni, és emelt fővel tovább indulni a harcba.
Mert bizony ezen is túlléptünk. És köszönöm, hogy segítettél.